"Stresszesek a mindennapjaim. Stresszelek a magam dolgain, stresszelek mások dolgain..."

Na itt álljunk meg egy szóra! Mások dolgain miért te stresszelsz? Nem elég neked a saját stresszelnivalód?

Nagyon gyakori, hogy mások ügyes-bajos dolgai miatt is aggódunk, idegeskedünk. Aggódunk a gyerekünk miatt (igaz, már rég elmúlt 18); bosszankodunk a barátunk miatt, mert nem szakít azzal a hülye párjával, és elcseszi az életét; idegeskedünk a kollégánk miatt, mert nem megy el orvoshoz (pedig az a folt a vállán egész biztosan valami halálos kór jele). 

Persze, társas lények vagyunk. Részt veszünk egymás életében, szeretnénk segíteni, hatni a másikra. Ez eddig rendben is van. Jót akarunk a másiknak, hát persze. Csak azt felejtjük el menetközben, hogy minden felnőtt ember szabad akarattal rendelkezik, és felelősséggel a saját életéért.

A segítő szakmában dolgozók gyakran csúsznak bele ilyen helyzetekbe. Az orvos megmondja a betegnek, mit egyen és mit ne; a beteg nem követi az utasítást, az orvos pedig ideges. A családsegítő megbeszéli a családfővel, mire kéne költeniük a pénzt, és mire nem; a család elszórja a fizetését, a segítő szakembernek meg felmegy a vérnyomása.

Vagy itt vannak a szülők, a felnőtt gyerekükkel. Igaz, a csemete már akár 30-40 éves is elmúlt, de a szülő még mindig szeretné egyengetni az útját. "Kisfiam/kislányom, ezt így kéne csinálni." Aztán ha az ifjú úr/hölgy nem úgy csinálja, a szülő megsértődik. "Én csak jót akarok neked."

Persze, tudom, könnyű úgy okoskodnom, hogy még gyerekem sincs. Majd ha lesz, biztos én is tapasztalni fogom, milyen nehéz elengedni a kezét - de igyekszem majd fejben tartani, hogy erre igenis szükség van, mert abból tanulunk, ha a saját bőrünkön tapasztaljuk meg a dolgokat. Ha valaki megmondja nekünk, hogy kell csinálni valamit, és aztán mi úgy csináljuk, az nem tapasztalat.

Igen, nehéz lehet megélni, amikor mi úgy gondoljuk, hogy tudjuk, mi lenne a jó a másiknak, és ő mégse azt csinálja, de meg kell tanulnunk elfogadni, ha a másik másképp dönt. Nem megy el a vizsgálatra? Ő dolga. Elkölti az összes pénzét? Ő dolga. Nem fogadja el azt a tuti állást? Ő dolga.

Fontos látnunk, hol húzódik a határvonal saját magunk és a másik ügyei között, meddig tart a kompetenciánk abban, hogy segítsünk, és mettől kezdve a másik dolga. És ha már nem a mi hatáskörünkbe esik az ügy - ne stresszeljünk rajta. Az ő élete, az ő döntése - az ő dolga.