Az együttérzés fogalmát mindenki ismeri. Együttérzünk a barátunkkal/barátnőnkkel, egy családtagunkkal, a kollégánkkal; próbáljuk átérezni, min megy keresztül, mi zajlik le benne. Igyekszünk megérteni, elfogadni, segíteni őt. Mindez nagyon szép és elismerésre méltó. Na de vajon önmagunkkal szemben szoktuk-e gyakorolni ezt a szokást? Szoktunk-e együttérezni - magunkkal?
Furán hangzik a kifejezés, elismerem. Maga a szó is azt sugallja, hogy az EGYÜTTérzést csak másokkal EGYÜTT lehet csinálni. Magunkban, magunkkal nem tudunk együttérezni. Vagy mégis?
Kellene. Te hányszor szidod le magad egy nap, úgy, hogy akár észre se veszed, mert olyan automatikusan jön a szádra a "de hülye vagyok", meg az "ezt már megint elcsesztem", és hasonlók? Lehet, hogy már fel se tűnik.
Sok ember maximalista és/vagy perfekcionista, akár önmagával, akár másokkal szemben. Hajszolja a tökéletest, a 120%-ot. Ha nem éri el, elégedetlen. A 80%-nak nem tud örülni, az "elég jó"-nak sem. Tele van a feje "kell"-ekkel meg "muszáj"-okkal. Pedig ha kicsit jobban megvizsgálná ezeket a "kell"-eket és "muszáj"-okat, rájöhetne, hogy sokat ezek közül saját magának állított fel. Nem kéri rajta számon senki, nem tart pisztolyt a fejéhez senki, követelve a teljesítést - ő mégis hajszolja magát, és hibáztatja, hülyézi saját magát, ha mégsem sikerül teljesítenie.
Képzeljünk el egy kisgyereket, aki éppen elesett szaladgálás közben. Megütötte magát, fáj is neki; jólesne egy anyai/apai ölelés, egy kis babusgatás, megnyugtatás. Ideális esetben ez is történik; kevésbé ideális esetben viszont a szülő még jól le is szidja a gyerkőcöt. Minek futkározott össze-vissza?!
Képzeljük magunkat a kisgyerek helyébe! Nem elég, hogy úgyis fáj, mert megütöttem magam, a tetejébe még anyu/apu is kiabál velem. Rossz érzés, ugye? Ezt csináljuk önmagunkkal is, ha valami kellemetlen, rossz, fájdalmas történik, és mi emellé még pluszban jól le is hordjuk magunkat. Megduplázzuk a fájdalmunkat.
Sok helyen írják/mondják, hogy bánjunk úgy magunkkal, ahogy a számunkra legkedvesebb személyekkel is tennénk; amit nekik nem mondanánk, azt magunknak se mondjuk. Ha neki nem vágjuk a fejéhez, hogy "te idióta, elszúrtad", akkor önmagunkkal se tegyük ezt.
Engedjük meg magunknak, hogy hibázzunk, hogy ne legyünk tökéletesek. Engedjük meg magunknak, hogy jól érezzük magunkat akkor is, ha valamit épp elrontottunk, vagy nem csináltunk tökéletesen. Ha nem szidnánk le a fájó térdű kisgyereket - magunkkal se tegyük ezt!