Enni - általában - mindenki szeret. Az étkezéshez sok érzelem kapcsolódik; gondoljunk csak a vigasz- és jutalomfalatokra, vagy éppen arra, amikor valaki nagyon maga alatt van, vagy éppen stresszes, és ezért nem tud enni. Az evésnek önmagában az lenne a funkciója ugyebár, hogy életben maradjunk, hogy a szervezetünk működni tudjon - ennél azonban sokkal több oka van annak, miért és mit eszünk. Sok esetben nem is a testünket etetjük, sokkal inkább a lelkünket, a tudatunkat. Ez az az eset, amikor nem is vagyunk éhesek, mégis eszünk.
Az étel és a kellemes érzés közötti kapcsolat tudatalatti, általában kellemes emlékekhez vagy szeretett személyekhez kötődnek (mint például a nagyi rétese, vagy éppen az iskolában szerzett jó jegyért járó fagyi). Gyakran maguk az emlékek már nem is élnek bennünk olyan tisztán, hogy fel tudjuk idézni őket, a hozzájuk kapcsolódó érzések viszont igen - ezek az érzések azok, amik egy-egy ételhez vonzanak minket.
Az önnyugtatás és önjutalmazás mellett nagyon sok külső tényező is szerepet játszik abban, miért eszünk akkor is, ha nem vagyunk éhesek, és sok esetben miért eszünk többet, mint ami jólesne.
Valószínűleg mindenkinek ismerős az "addig eszem, amíg üres nem lesz a tányér"-elv szerinti étkezés. Sok embernek nehezére esik bármit is a tányérján hagynia, így nem addig eszik, amíg jól nem lakik, hanem amíg a tányérja ki nem ürül. Brian Wansink (2014) szerint ez azért van így, mert már előre eldöntjük, mennyit fogunk enni, azzal, hogy mekkora adagot merünk magunknak. Az üres tányér jelzi, hogy befejeztük az evést, így nem kell folyamatosan arra figyelnünk, jóllaktunk-e már; az étkezésünk végét tehát nem a jóllakottság érzéséhez kötjük (hiszen azt állandóan ellenőriznünk, figyelnünk kellene), hanem a tányér ürességéhez - ami egy jóval egyértelműbb jelzés.
A reklámok nagyon ügyesen tudnak azzal operálni, hogyan tegyenek egy-egy ételt csábítóbbá, akár már magával az étel képével, akár azzal a körítéssel, amivel tálalják (például a boldog család képével, akik körülülik az asztalt és vidáman falatoznak, vagy éppen a menő fiatalokkal, akik valamilyen italt isznak, és ettől tűnnek olyan nagyon menőnek). Már az ételek elnevezése is vágyat ébreszthet bennünk. Vajon melyiket választanánk szívesebben: a sima "salátát", vagy a "roppanós, zsenge zöldsalátát"? A "csokipudingot", vagy a "krémesen lágy csokoládépudingot"? Az ételek hangzatosabb elnevezése egyrészt arra csábít minket, hogy megegyük őket, másrészt várakozásokat is ébreszt bennünk, így már előre felkészülünk és finom falatokra számítunk.
Önmagában már az étel látványa is evésre csábít. Ha nem látom, nem jut eszembe - ha viszont előttem van, nem tudok nem gondolni rá. Már maga az étel gondolata elindítja a szervezetben a nyáltermelést, és ezzel együtt az éhségérzet kialakulását is. Valahányszor látom azt az ételt, minden egyes alkalommal el kell döntenem, hogy eszek-e belőle, újra és újra meg kell hoznom ezt a döntést, merítve ezzel az akaraterőmet - ami nem kifogyhatatlan (az erről szóló cikket itt tudod elolvasni: https://frauhammeralexa.hu/blog/test-lelek/csak-akaratero-kerdese).
Rengeteg olyan külső-belső inger vesz minket körbe, ami evésre csábít. Önmagában nincs is semmi baj azzal, ha megkívánjuk a nagyi rétesét, vagy vigasztalódni szeretnénk egy kis fagyival. Mégis, jó, ha tisztában vagyunk ezekkel a csábító ingerekkel, hiszen így könnyebben meg tudjuk különböztetni, hogy tényleges éhség miatt eszünk-e, vagy éppen valamilyen inger hatott ránk - és ezzel könnyebben meg tudjuk előzni a túlevést és a kilók ide-oda szaladgálását is.
Felhasznált irodalom:
Wansink, B. (2014). Evés ész nélkül. Miért eszünk többet, mint hisszük? Budapest, HVG Kiadó Zrt.