Elfogadás. Elfogadni magamat, elfogadni másokat, elfogadni helyzeteket, eseményeket. Sokat beszélünk erről, de talán mégse tudjuk, értjük igazán, mit is jelent elfogadni valamit, valakit.

"Elfogadlak, édes fiam" - mondja az apa a fiának. - "Teljesen jó vagy úgy, ahogy vagy. De azért lehetnél egy kicsit kommunikatívabb, társaságibb ember. Miért nem nyitsz mások felé? Olyan befelé forduló vagy." 

Elfogadás ez? Talán, valamilyen mértékben. De egész biztosan nem teljes mértékben. A teljes elfogadás magába foglalja az egész kép elfogadását, úgy, ahogy van. Nincsenek benne "de"-k, meg "ha...akkor"-ok. Elfogadlak. És pont.

Nehéz elfogadni a másikat? Hogyne. Hát magunkat? Naná. Hányszor szidjuk magunkat, hogy ezt vagy azt nem így kellett volna csinálni, nem ezt kellett volna mondani, nem így kellett volna reagálni... És segít ez a helyzetünkön? Aligha. Csak rosszabbul érezzük magunkat miatta.

Mi a helyzet az eseményekkel, történésekkel? Azokat mennyire tudjuk elfogadni? Mennyire vagyunk hajlamosak szidni a szomszéd nénitől kezdve a kormányon át bárkit, aki él és mozog?

A teljes elfogadás nem könnyű dolog. Ami hozzásegíthet, az egy bizonyos mértékű távolságtartás a dolgoktól. Egy lépést hátrébb lépek, és onnan nézek rá az eseményekre, magamra, a másikra - nem pedig a gondolatok és érzések sűrűjéből. Mert a sűrűjéből nézelődve nehéz elfogadni bármit is. Egy lépéssel hátrébb, a "partvonalról" könnyebb meglátni a környezetet, a körülményeket, a kontextust, a "nagy egészet" - ez pedig segíti az elfogadást. 

Az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Azzal, hogy elfogadok valamit, a jelenlétét ismerem el, és nem azt, hogy ez már örökké így marad. Könnyebb is talán a változtatás, ha először felismerem és elfogadom a helyzetet, és utána próbálok meg változtatni, mint ha csípőből elutasítanám. Az elfogadás azt jelenti, hogy tudomásul veszem: a dolgok úgy vannak, ahogy vannak - de nem azt, hogy ne lehetnének máshogy.