Ez nem szerelem

Ez nem szerelem

Szeretni jó. Szeretve lenni is jó. Tudatosan vagy tudattalanul, de keressük az apró jelzéseket, visszaigazolásokat a másiktól, ő vajon hogy érez irántunk. Sokszor azonban olyan jeleket, kijelentéseket is elfogadunk a szeretet/szerelem meglétének bizonyítékaként, amik nem feltétlenül azt jelentik, hogy a másik éppen eleped értünk. A másik mondataiba, viselkedésébe belemagyarázunk pozitív érzelmeket – pedig lehet, hogy annak a mondatnak, viselkedésnek kicsit más a mozgatórugója…

Milyen párkapcsolati tévedéseink lehetnek?

 

1. „Azt mondta, az övé vagyok...”

 Sokaknak roppant romantikusan hangzik ez a mondat, de talán egy kicsit másról szól, mint a színtiszta szeretet kifejezéséről. Szerintem sokkal inkább szól a birtoklásról. Te az én tulajdonom vagy, birtokollak, rendelkezem feletted. Az enyém vagy – mint a ruháim, a házam, az autóm…

Na de ne már. Egy emberi lényt nem lehet úgy birtokba venni, mint egy tárgyat. Lehetek valakinek a fia/lánya, szülője, párja – na de a tulajdona…?

 

2. „Nagyon szerethet, mert annyira féltékeny...”

A féltékenységre sokszor tekintünk úgy, mint bizonyítékra a másik szeretete felől. Sőt, akár meg is sértődünk, ha a kedves párunk nem féltékenykedik, legalább egy kicsit; talán nem is szeret minket…?!

A féltékenység sokkal inkább bizalom- és önbizalomhiányból fakad. Bizalomhiány, mert a kedves nem bízik bennünk, és önbizalomhiány, mert nem bízik magában se: hiszen simán jöhet valaki, aki szebb, okosabb, erősebb – egész egyszerűen jobb nála; és paff, lecsap minket a kezéről.

A féltékenységben ott rejtőzik a birtoklás is: az enyém vagy; hogy jön ahhoz bárki, hogy szemet vessen Rád, aki az én tulajdonom vagy?!

 

3. „Szegénykének szüksége van rám…”

Jó érzés fontosnak, nélkülözhetetlennek lenni. Jó érzés, ha valaki pótolhatatlannak tart minket. Ennek azonban van egy egészséges határa. Sokan arra hivatkozva maradnak együtt valakivel, hogy a másik nem tudna megélni nélkülük – de ugye érezzük, hogy ez az érvelés sántít? Egy felnőtt ember saját maga felelős magáért, a maga dolgaiért. Segíthetjük, kísérhetjük az útján, de nem oldhatunk meg helyette mindent.

Kicsit olyan ez a kijelentés, mintha egy nagy gyerekről beszélnénk, akinek nem szabad elengedni a kezét, mert egyedül nem fog boldogulni. És ők, a nagy gyerekek, hajlamosak hangoztatni is ezt a kijelentést, megpróbálván hatni vele a lelkiismeretünkre. Így találhat szépen egymásra egy túlgondoskodó „felnőtt” és egy nagy „gyerek”.

 

4. „Azt mondta, én tehetek róla, hogy alkoholista/ drogos/ lecsúszott/ istentudjami lett...”

Ez egy picit más jellegű kijelentés, nem feltétlenül a szeretet kifejeződését látjuk benne – de tény, hogy sokszor elhisszük.

Egy gyerekért a szülei felelősek. Egy felnőttért – saját maga. Persze sokkal könnyebb a másikra fogni, hogy miatta viselkedtünk így vagy úgy, ő váltotta ki belőlünk, ő hozta ki belőlünk az állatot, mi csak ártatlan áldozatok vagyunk. Ez így azonban nem igaz. Mert lehet, hogy felbosszant a másik, lehet, hogy kritikán aluli módon viselkedik velünk – de azt, hogy mi erre hogyan reagálunk, mi határozzuk meg. Mindig van választási lehetőségünk, hogyan reagáljunk. Csak éppen nehezebb és melósabb tudatosan reagálni; egyszerűbb ösztönből, indulatból, tudattalanul cselekedni – majd a másikra kenni a dolgot.

 

A lista persze itt nem ér véget, lehetne még folytatni. Számomra ezek a kijelentések azok, amelyekkel a leggyakrabban szembe találom magam, és amikkel olyan sokan, olyan gyakran ámítanak másokat – és magukat.

Kommentek betöltése