Gyűjtögető életmód

Gyűjtögető életmód

A történelem tudománya szerint kezdetben vala a gyűjtögető életmód – őseink úgy jutottak ételhez, hogy összegyűjtöttek mindenféle megennivaló dolgot. Ez egy ideig kielégítő volt, de aztán csak ráuntak, és rákaptak a vadászatra. Telt-múlt az idő, az emberek nekiálltak földet művelni, állatokat tenyészteni. Eltelt pár száz év, kialakult a fogyasztói társadalom – és mintha megint visszatértünk volna a gyűjtögető életmódhoz.

 

Természetesen most nem a napi betevőt gyűjtögetjük, sokkal inkább tárgyakat. Gyűjtögetni bármit lehet: ruhát, cipőt, táskát, órát, játékot, nyaralásról hazahozott kavicsot, papírfecnit, első randin elnyalt jégkrém pálcikáját – bármit.

 

Szeretjük körülvenni magunkat tárgyakkal. Egyesekhez azért kötődünk, mert emlékek fűznek hozzájuk, másoktól nincs szívünk megválni, mert „hátha jó lesz még valamire”. De nem elég, hogy vannak ezek az emléktárgyak, plusz az „ami még jó lesz valamire”-dolgok – ezek mellé még be is szerzünk újabbakat, mert szép a színe, mert ettől majd lefogyunk/megfiatalodunk/boldogabbak leszünk, plusz a szomszédnak is ilyen van, és különben is, megérdemeljük. Halmozzuk a tárgyakat, begyűjtünk mindenfélét – de miért is?

 

Nagyon sok helyről érnek minket ingerek, amik a tárgyak halmozására buzdítanak. A reklámok kikerülhetetlenek, és ha kellő mértékben szembesülünk velük, egy idő után kényelmesen befészkelik magukat a fejünkbe. Nyúlunk a tizenötödik csodakrém után, mert ez lesz a tuti. Megvesszük a huszadik teljesen felesleges háztartási eszközt, mert ez kényelmesebbé teszi majd az életünket, megcsinál mindent, és még el is takarít maga után. Szükségünk van a harminchatodik pár cipőre, mert ilyenünk még pont nincs, és remekül illik ahhoz a táskához, amit egyébként is szökőévente egyszer hordunk (na de majd most, hogy lett egy hozzáillő cipőnk…!). Elhisszük, hogy a tárgyak majd boldoggá tesznek minket.

 

Nem azt állítom, hogy a tárgyak ne tudnának boldoggá tenni egy embert. Természetes, hogy örülünk egy új autónak/telefonnak/ruhának/akárminek. Ez az öröm azonban általában addig tart, amíg hozzá nem szokunk az új szerzeményhez – ami pedig, előbb vagy utóbb, óhatatlanul bekövetkezik. Ami szerintem lényeges, hogy ha bekövetkezik a megszokás, ne az legyen az első (se a második) reakciónk, hogy veszünk egy újabbat ugyanabból, mert a régi már uncsi. Érdemes átgondolni, hogy az az új valami valóban nélkülözhetetlen-e, és feltétlenül szükségünk van-e rá a boldoguláshoz, vagy esetleg tudunk tovább élni nélküle is.

 

Áll még itt más is a gyűjtögetés hátterében: egyfajta félelem, a FoMO (Fear of Missing Out = félelem a lemaradástól/kimaradástól). A FoMO életünk sok területén megjelenhet: félünk attól, hogy lemaradunk valamilyen hírről, programról, élményről, eseményről vagy éppen tárgyról. Érdekes paradoxonnak lehetünk itt tanúi: ahogy egyre gyorsabban kapunk hírt akár a világ másik felén történtekről, egyre több élményre és eseményre nyílik lehetőségünk, és egyre több tárgyat birtokolhatunk, úgy nő a tudásunk azokról a dolgokról is, amikről viszont lemaradhatunk. Minél több mindenről tudunk, annál jobban látjuk, mi minden van, amiről egyben le is maradunk. Ez bizony frusztráló tud lenni.

 

Megveszünk valamit, és pár nappal később már érkezik is a piacra egy újabb, szebb, okosabb darab ugyanabból. Folyamatosan érezhetjük a nyomást, hogy halmozzunk, még, még, még; amim van, az már régi, elavult, le kell cserélni, be kell újítani, haladni kell a modernizációval, mert különben… Mert különben mi lesz? Lemaradunk? Kitől, mitől? És ha lemaradunk: miért baj az? Ezek a kérdések elvezethetnek minket annak tudatosításához, hogy mi a mércénk: kihez/mihez mérten érezzük úgy, hogy lemaradunk, illetve, hogy tulajdonképpen miért is zavar minket, ha lemaradunk.

 

A manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő irányzat, a minimalizmus szerint nincs szükségünk olyan sok tárgyra az életünkben ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Sőt, kifejezetten felszabadító érzés, ha megválogatod, hogy mikkel veszed körbe magad, és amire nincs szükséged, azt meneszted, így időt és energiát szabadíthatsz fel.

 

Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy legyünk aszkéták, és soha semmit ne vásároljunk „csak úgy”. Szabad vásárolni – ami lényeges, az a tudatos döntés. Valóban kell nekem az a valami? Rendszeresen használni fogom? Lesz helye az életemben? Ha mindezekre a válasz: „nem, csak jobban érezném magam tőle” – még egy merész kérdést is feltehetünk magunknak: vajon mit szeretnék ezzel a tárggyal helyettesíteni az életemben? Mi az, ami nincs meg, ami hiányzik, és ettől a bizonyos tárgytól várom, hogy ezt a hiányt kitöltse…?

 

 

 

Kommentek betöltése